2012. december 21.

„Egy expedíció az utolsó nagy romantikus dolog, amit csinálhatsz”

Interjú Ács Zoltánnal és Klein Dáviddal hegymászásról, romantikáról, démonokról, testről meg lélekről

Amikor beszélgetni indultam két hegymászóval a legközelebbi expedíciójukról, reménykedtem, hogy kedves témáimról, a szabadságról és spiritualitásról is lesz szó, de hogy még romantikáról is beszélünk, na, ez már tényleg meglepett, főleg, hogy ők maguk hozták szóba a kérdést. De ne értsétek félre a bevezetőt: ezer más területet érintünk, ez csak egy momentum a téli hegymászás, a határkeresés, a konkrét félelmek és a fizikai felkészülés mellett.




Klein Dávid és Ács Zoltán december 26-án indulnak Pakisztánba, a 8126 méter magas NangaParbat megmászására oxigénpalack és teherhordók nélkül. A csapat harmadik tagja, Ian Overton, amerikai hegymászó. Ács Zoltán 1991 óta vesz részt expedíciókon; Magyarországon fitnesztermet vezet. Klein Dávid 1998 óta vezet expedíciókat, civilben könyvkiadót igazgat vagy csavarog.

wer: Hogy álltok a felkészüléssel?

Ács Zoltán: Bizonyos részeivel jól állunk, más részeivel kevésbé, de egészében kielégítően.

Klein Dávid: Az évek során egyre inkább úgy érzem, hogy minden expedíciónk alkalmával valójában két hegyet kell megmásznunk. Az egyik hegy ezúttal Pakisztánban vár ránk: letisztult, piszok nehéz és gyönyörű. Csakhogy most még egy másikkal birkózunk: ennek a megmászása az alaptáborig tart, és idegesítő, kusza, összetett, és néha úgy tűnik, bonyolultabb, mint a következő. A költségvetésünknek több mint felét sikerült összeszednünk, a felszerelésünk különböző irányokban mozog a világban. De hozzászoktunk már ehhez az expedíciót megelőző dinamikus életérzéshez, és a hátralévő heteket már fél lábon is kibírjuk.

wer:Mit jelent mentálisan felkészültnek lenni egy expedícióra?

K. D.: A mentális felkészülés abból áll, hogy szétbontod a hegyet és a feladatot elemeire, majd elkezded az egészet újra összerakni. Megnézzük például, hogy milyen útvonalak kínálkoznak. A mostani felkészülés során Zoli szúrta ki, hogy a NangaParbat Diamir-falán egy olasz-ukrán páros tavaly télen kidolgozott egy útvonalat, amit végül nem tudtak befejezni: a hármas táborig jutottak, egyébként négy tábor adódik. Először megkérdeztük őket, jönnek-e idén, mert így illik, de amikor azt válaszolták, hogy nem, úgy döntöttünk, ezt a lehetőséget kihasználjuk. Ha fejben már bebarangolod az utat, tudod, hová helyeznéd a táboraidat, hol rögzítenél esetleg kötelet, az egyes szakaszok milyen technikai nehézségeket és milyen veszélyforrásokat rejtenek, milyen eszközöket használnál, hogyan alakítanád ki az alaptábort satöbbi – ha minderről már kibontakozik benned egy kép, akkor a mentális felkészülés kezd beérni.

wer: Hogyan választottátok egymást?

Á. Z.: Egy közös barátunk, Mezey Laci ismert mindkettőnket. Ő hozott össze minket, és együtt (egy negyedik társunkkal) belevágtunk az első, hivatalos magyar, pakisztáni hegycsúcsot megcélzó hegymászó expedícióba. Ez 1998-ban történt. Az elv azóta is működik: ha Dávid valakiről úgy gondolja, hogy jó ember – jó hegymászó és illik a csapatba –, akkor én ezt elfogadom látatlanban. Például a mostani expedíció harmadik tagját, Ian Overtont nem ismerem, ahogy Dáviddal mi is alig találkoztunk a pakisztáni expedíció előtt.

wer: De ez egy érzékeny dolog kettőtök között, nem? Lehet látatlanban bevállalni, hogy valakivel nyolcezer méter fölé mászol?

Á. Z.: Alapvetően a hegymászáshoz tolerancia kell. Mi mindketten sokat utaztunk, és azt vettem észre, hogy azok, akik sok helyen jártak már, sokféle kultúrát láttak, sokkal toleránsabbak a többieknél. Nem biztos, hogy ez bonyolultabb ennél.

K. D.: A megismerkedésünk pontosan úgy történt, ahogy Zoli elmesélte: korábban másztam Mezővel, és úgy gondoltam, ha ő azt mondja, hogy Zoli jó arc, akkor megbízom benne. Az első találkozásunk Münchenben ezt megerősítette, és akkor is úgy éreztem, hogy minden rendben, amikor kiértünk Pakisztánba, de az igazi konfirmáció a hegyen történt. Vékony volt a bakancsom, nem figyeltem eléggé, és csúnyán átfagyott a lábam. Mondtam Zolinak, mi a helyzet, erre ő egyből megállt, levetette velem a bakancsomat, és a meztelen hasán olvasztgatta fel az elfagyott lábamat. Ez volt az igazi megerősítése annak a bizalomnak, amit Mezőnek előlegeztem meg és annak a sejtésnek, hogy ez a kapcsolat működni fog.

wer: Hogyan választjátok a hegyet?

Á. Z.: A NangaParbatot, ahova most megyünk, azért választottuk, mert olyan hegyet akartunk, amelyiken még nem jártunk, lehetőleg Pakisztánban van, mert Pakisztánt szeretjük, és ami télen mászható, ja, és persze nyolcezer méternél magasabb. Ezek a szempontok nagyban leszűkítik a lehetőségeket. Öt nyolcezres hegy található Pakisztánban, ebből kettőt már ismerünk, a többit a NangaParbaton kívül nagyon bonyolult lenne télen elérni, legfeljebb helikopterrel tudnánk kiépíteni az alaptáborunkat, ám ez hatalmas költség. A NangaParbat viszont az utolsó terepjáróval elérhető ponttól csupán két- háromnapnyi gyaloglásra van. Az olasz-ukrán páros által feltárt útvonal-lehetőség ideális egy kis csapat számára, kreatív és izgalmas kihívás. Ez a hegy egyébként télen mászatlan, de persze nem ez a lényeg, mi magáért a mászásért, a kalandért megyünk.



wer.: Hogyan kötöttetek ki a hegymászás mellett? Miért fontos ez nektek?

Á. Z.: Egyetemista koromban kezdtem Ázsiába járni, mert akkoriban a közel- és távol-keleti utazást olcsón meg lehetett oldani. Azok a hegyek, amelyek minket érdekelnek, általában hét-nyolcnapnyi gyalogútra vannak a legközelebbi lakott településtől, tehát már megközelíteni sem könnyű őket. A magashegy-mászásnak, és a hegyhez való eljutásnak mindig része egyfajta „kulturális sokk”: megismerkedsz más népekkel, szokásokkal. Ehhez társul a fizikai kihívás, a szervezés… Egy expedíció az utolsó nagy romantikus dolog, amit csinálhatsz: emlékszem, amikor először vettem részt ilyenben, nagyon büszke voltam, hogy megszerveztünk huszonkét teherhordót, akikkel hosszú, kígyózó sorban elindultunk; ez engem a régi Johnny Weissmüller-féle Tarzan-filmekre emlékeztetetett, arra a részre, amikor Sába királynőjéhez mennek, és háromszáz fős kaffer teherhordó csapat viszi a ládákat. Nincs erre jobb szavam, mint hogy romantikus. Ezt szeretem.

A hegymászást nem lehet elválasztani azoktól a tájaktól, amelyeken jársz, miközben eljutsz a hegyig és az emberektől, akikkel találkozol. Persze a hegy maga is nagyon érdekes: hosszú időt töltesz összezárva a csapattársakkal, nagyon leegyszerűsödnek a dolgok, és egy idő után csak a valós értékrend számít: hogy van-e humorod, segítesz-e az embereken, empatikus vagy-e. Miután hazajössz, az itthoni környezetet sokkal jobban viseled. Volt egy időszak az életemben, amikor egy évből három hónapot másztam, utána pedig itthon dolgoztam, és vitt is az energia az újabb három hónapos mászásig. Most már családom van, így főleg rövidebb utakra megyek, de a feleségem nagyon szupportív, tudja, hogy jobb fej vagyok otthon egy évig vagy fél évig, ha elmegyek előtte, így támogat, ha mászni szeretnék.

K. D.: Ha már a romantikánál tartunk, Ázsián átutazni egy hegy kedvéért tényleg romantikus elfoglaltság. Nem a szó tingli-tangli, elcsépelt értelmében. Ez igazi vadromantika, valamiféle nagyon erős határkeresés: egy abszurd célt próbálsz teljesíteni, azt, hogy egy nagy kupac kő tetején tizenöt percet álldogálj. És közben az egész folyamatnak értelme kell, hogy legyen a kis falvaktól az érdekes kultúrákon, a törpefenyvesen át egészen a letisztult, geometriai formákból építkező szikla- és jégvilágig. Ekkor már súroljuk a létezés határát, közben bajtársi élményeket élünk át, fantasztikus népekkel találkozunk, nem utolsó sorban pedig önmagunkkal a lehető legletisztultabb formában. Idelent füllenthetem neked azt, hogy jófej vagyok, hogy húsz centivel magasabb vagyok, bármit…Még ha nem is szándékozom ilyet tenni, mindig gyanakodhatok magamra, arra, hogy egy gesztust csak azért használok, hogy elérjek valamit, vagy egyszerűen hogy jó benyomást keltsek. Odafönt pontosan olyan vagyok, amilyen vagyok. Annyira suta, bizonytalan, gyenge vagy erős, amennyire tényleg. Egy kultúrával, egy közeggel, egy fizikai élménnyel, a bajtársaiddal és önmagaddal találkozhatsz olyan letisztult környezetben és olyan szigorú szabályok között, amelyek nem engedik meg, hogy elbújj, nincsen sötét sarok sehol. Ez a romantikus. Ez az izgalmas, ez a félelmetes. Igen: az igazi találkozás élménye izgalmas és félelmetes és jár kockázatokkal. És nem annyira a fizikai kockázatokra gondolok. Az önismeret ijesztő és izgalmas hullámvasút…

wer: Szoktatok félni az expedíción?

Á. Z.: Igen, és aki nem fél, hamar meghal. Itt nagyon konkrét dolgokról van szó. Tudod, hogy ha rosszul lépsz, leesel, és meghalsz.

K. D.: Én nem félek a hegyek között, és szerintem Zoli sem fél, csak nem ugyanazt a szót használjuk. Én tartok dolgoktól. Tisztában vagyok a veszélyforrásokkal, és igyekszem azokat számításba venni egytől egyig. Figyelek a belülről jövő jelzésekre – a fizikai és mentális állapotomra –, és a kívülről, a csapattársaimtól és a hegy felől jövő jelzésekre is. De nem félelmet élek át, hanem feszített figyelmet, és ebben a kiélezett állapotban nagyon önmagam vagyok. Félelmet, vagy még inkább bizonytalan szorongást idelent érzek néha, mondjuk, amikor elmegyek az önkormányzatra ügyeket intézni. Ott kicsi töpszli vagyok a bonyolult hivatali gépezetben, nem értek hozzá, nem is érdekel, nem tudom, hogy vettek rá, hogy ilyesmit csináljak, hogy papírokkal sorban álljak… Odafönt egyszerűbb az élet.

Á. Z.: A magasban félhetsz egyébként a démonoktól is, ha olyan hangulatban vagy. Egyes démonokról azt mondják a helyiek, hogy fent laknak a hegyen, és éhesek éjszaka, jobb nem kimenni a sátorból. Ha ezekről mesél egy hiteles láma, nehéz kivonni magad a hatása alól.

wer: Ti szoktatok démonokat látni vagy hallucinálni?

Á. Z.: Előfordulhatnak hallucinációk több ezer méter magasban, ez teljesen normális; Konyi (Várkonyi László) mesélt például egy ilyen élményéről, amikor vele másztunk. Hallotta, hogy jön a Jeti, motoszkál, megnézi a lábosát… satöbbi. Konkrétan tudta, hogy ha most kinézne, nem látna semmit, mégis vizionálta, hogy mit csinál a jeti a környéken.

K. D.: Velem is előfordult már. Volt olyan is, hogy látni véltem dolgokat, de az audio-hallucináció gyakoribb. A szél zúgását össze tudom keverni emberi hangokkal, és néha majdnem megértem. A Cho-Oyu csúcsán egyszer látni véltem egy játszóteret, ahol buddhista szerzetesek pudzsát celebráltak. Konyi arról számolt be 2007-ben, hogy amikor a támgerinc felől a csúcsgerinc felé tartottunk, már 8500 méter körül, a vállam környékén órákon keresztül egy meztelen női torzót látott lebegni. Engem nem zavart, én nem vettem észre. De valóban letompul a gondolkodásod ilyenkor. Ez egy bódult állapot. Egy másik élményem ugyanebből az expedícióból, hogy amikor felértem a csúcsgerincre pirkadatkor, és az árnyék felől léptem ki a napsütésbe, a gerincen egy összefagyott holttestet láttam. Köszöntem neki, ő „udvariatlanul” nem válaszolt, megvizsgáltam, és valójában csak ekkor tudatosult bennem, hogy a sárga piheruhás hegymászó halott. Leültem, elővettem a termoszomat, bevackoltam magam a testnek háttal támaszkodva, megvártam Konyit, majd mikor megérkezett, megkérdeztem, hogy szerinte is van-e mögöttem egy sárga overallos holttest. Mikor ő ezt konfirmálta, tudtuk, hogy minden rendben, mert mindketten ugyanazt látjuk.



wer: Azért a halál lehetősége mégis közelebbi ott, nem? Hogy vagytok ezzel?

Á. Z.: A családos lét összetett. Sok vonzata van: ha én ott meghalok, a gyerekeim és a feleségem itt maradnak. Ezt nem szeretném. Maga a halál periodikusan különböző asszociációkkal jelenik meg. Van, hogy szomorúbban gondolunk rá, van, hogy elfogadóan, de azért ez nem egy adrenalin-junkie történet. Konkrétan tudni lehet, milyen módozatai fordulnak elő a halálnak odafent: le lehet zuhanni, elvihet egy lavina, meghalhatsz magashegyi betegségben és kihűlhetsz. Van olyan út, ahol biztos, hogy nem leszel lavina áldozata, de ez nem mindig a legoptimálisabb, legkönnyebb út. A lezuhanás ellen is lehet biztosítani magad, de ha mindenhol biztosítasz, ott is, ahol nem feltétlenül kell, nagyon lelassítod az előrehaladást. Minél biztonságosabban igyekszel mászni, annál többször próbálkozhatsz, és biztosabban megmarad minden végtagod. Lehetséges viszont, hogy hatékonyabb vagy, ha többet kockáztatsz. Hogy kinek mi a kockázat és a biztonság, az egyéni dolog. Akadtak olyan hegymászók, akiknek már csak egy-két csúcs hiányzott a tizennégy „nyolcezresből”, és az utolsónál vagy az utolsó előttinél haltak meg. A balesetek kilencvenkilenc százaléka emberi mulasztásból történik. Ilyenkor valamit rosszul mértek fel: a felszerelést, az időjárást, a saját állapotukat. Van persze egy százalék a véletlenre, arra, ami sajnos Konyival történt (Várkonyi László a Klein Dáviddal közös, 2010-es Himalája-expedíción vesztette életét). Ehhez hasonló történt az AmaDablamon is: ezen a hegyen évtizedek óta ugyanott vannak a táborok, mindig biztonságos volt mindegyik, majd egyszercsak egy jégfal leszakadt és az egyiken néhány embert agyonütött. De ezek a kivételek. A legtöbb baleset – mint mondtam – abból ered, hogy a mászók túlhajtják magukat. Ezt nem szabad a hegymászásban megengedni. Tartalék kell a visszajutásra is.

De azért szeretném lerántani a leplet a heroikus képről, amely a folyamatos küzdelmet és halállal való szembenézést sugallja: nem erről szól a hegymászás. Ez egy hatvan-hetven napos történet, és nem egy állandó, iszonyú küzdelem. Lehet élvezni a kilencvenöt százalékát. Persze, van küzdelmes része is, de ha jól csinálod, az egész folyamatban nagyon jól tudod magad érezni, sőt. Például, képzeld el, hogy gyalog felmész egy olyan helyre, ahol már látod, hogy görbül a látóhatár. Érted? Idefele jöttél egy nagy géppel, és most felmentünk oda, ahol ez a gép repült! Mintha az északi sarkon állnál, és tudnád, hogy ide van felfúrva a föld!

K. D.: Megint csak egyet kell értenem Zolival: nem arról van szó, hogy poén, hogy a hegymászás veszélyes. Ez számomra nem fűszerezi a dolgot, noha tudatában vagyok a kockázatnak. Egyébként – ha jól tudom – arányosan leosztva az autóvezetés veszélyesebb. Természetesen megvan a potenciál a hegymászásban, hogy leromboljon, akárcsak a szerelem vagy a művészet. Ugyanúgy fel tud emelni, akárcsak az említett két dolog. Ezt a potenciált szeretem benne. Én konzervatív mászónak tartom magam, ami azt jelenti, hogy a saját magammal kötött megállapodásokat betartom. Ez történt például 2007-ben Várkonyi Lacival, amikor 8650 méteren, kétszáz méterre a csúcstól megfordultunk, mert volt egy megállapodásunk magunkkal és egymással, hogy 12:00-kor már nem megyünk tovább. Biztos volt, hogy délután kettő vagy három előtt nem érünk fel, és korábban ebben az időpontban – délben – állapodtunk meg. Eredményesebbek lennénk, ha többet kockáztatnánk, de nem ezen az áron akarok eredményes lenni. Számomra a hegymászás egy összetett élmény, amit sokáig akarok űzni, és ha minden évben beengednék egy-két százalék hibalehetőséget, akkor annak a kumulatív esélye, hogy végül halálos balesetben fogok meghalni, elég magas lenne, márpedig én nagyon szeretek élni és – például – hegyet mászni.
Persze, nem feltétlenül maximalizálni, hanem optimalizálni szeretném az életidőmet. Azt szeretném, ha a lehető leghosszabb ideig gondját tudnám viselni ennek a testnek. Kérek is tőle, de adok is neki. Más úgy sokat kérni tőle, hogy azt ígérem neki, épségben visszahozom, és kipihenheti magát, és más azt mondani neki, hogy figyelj, nem biztos, hogy ezt túléljük. Én nem az utóbbi gondolattal indulok neki a hegynek. Ez egy határhelyzet, amit meg kell próbálni biztonsággal megélni. Meg kell tanulnod, hogy tudod a lehető leghatékonyabban megőrizni az egészségedet – hogy ne csak az első nap legyél erős, de másfél hónap elteltével is legyenek még tartalékaid. Egyébként az alaptáborba egészségesen megérkezni már maga egy csúcsteljesítmény miután Ázsián átutaztál.

Á. Z.: A szenvedésre visszatérve pedig azt szoktuk mondani, hogy bár az út nagy része nem erről szól, de persze, elkerülhetetlen: ez önmagunk pszichés és fizikai határainak keresése és legyőzése. Erre minden ember kíváncsi, különben nem lennének sportversenyek sem. Itt, mondjuk, saját magaddal versengesz. Ez sokkal érdekesebb.

K. D.: Igen… A hegymászás számomra is kicsit önismereti játék, meg persze romantikus hobbi és közben talán az életem lényege is… egy kicsit művészet, kaland és persze kőkeményen sport is. Tudod, nálam a fizikai és lelki dolgok nem válnak szét. Divat pedig különválasztani a kettőt, és ebben a nyugati filozófiának is része van. A spirituálisnak mondott könyvek miatt sokan erősen elválasztják a fizikai és lelki szférájukat. Ez engem iszonyúan irritál. Én nem tartom magam spirituális személynek, annak ellenére, hogy sokan annak tartanak, mert nekem ehhez a divatos vulgár-spiritualizmushoz semmi közöm. Ez a vulgár-spiritualizmus azt mondja, hogy bár ez a világ szürke és hétköznapi, van mögötte egy másik, ami viszont nem az. Én ezzel szemben azt gondolom, hogy ha leülünk a kertbe, tüzet rakunk, főzünk egy bablevest, megiszunk néhány palack bort, és énekelünk egy jót a csillagoknak, akkor nem a bor és a bableves mögött van a spiritualitás, hanem ez az: együtt csináltuk, nézzük a csillagokat és hülyeségeket beszélünk az élet nagy dolgairól. Ez az!

Zoli bólogat, majd felveszi a telefonját, egy perc múlva mondja, hogy sajnos el kell mennie. A beszélgetést Dáviddal folytatjuk.

wer: Miért a hegyre kell menned, olyan messzire, hogy megéld ezt a kihívást, ezt a találkozást, amiről beszéltél? Van erre valami teóriád?

K. D.: Ez kicsit olyan, mint a szerelem. Van, aki álláshirdetésszerűen lesz szerelmes: megvan, hogy milyen lesz a haja színe, hány centi magas lesz és milyen iskolai végzettsége… Ez nekem mindig furcsa volt. Én egyszer csak szerelmes leszek, és mázli, ha az illető humanoid, és nem egy búbos kemence. A hegymászás bonyolult elfoglaltság, de én ebbe szerettem bele, ezt dobta a gép, ez az, amin keresztül át tudom élni azt az élményt, amit mások talán a zongorázáson, a pszichodrámán, a gyereknevelésen vagy a budai hegyekben való sétán keresztül. Nem mondom, hogy amit csinálsz, annak grandiózusnak kell lennie, bár igaz, amit Zoli is említett, hogy érdemes messzire menni, mert ettől megnő a gondolkodásod mozgásszabadsága.Nekem mostanában már nem is az a célom, hogy messzire menjek, hanem hogy mélyre. Mondjuk, oké, hogy a Balatonra indulok, de akkor menjek gyalog. Mert érdekes lesz. Tény viszont, hogy felmerül a veszély, ahogy a legtöbb hegymászó esetében, hogy egyre inkább odaát érzem magam otthon a hegyek között és egyre kevésbé itthon. Fontos, hogy abból az intenzív élményből, amit „odafent” megtapasztalok, lehozzak valamit. Mondjuk, egy picit türelmesebb vagyok. Vagy empatikusabb…

wer: Olyan helyre mentek, ahol a konkrét szabadság nagyon kicsi…

K. D.: Egy szerzetes a cellájában üldögél, a konkrét mozgástere két lépés, mégis mekkora szabadságot élhet meg! Mert egész valójával odafordul, átlelkesül… Igen, fizikai értelemben egy szigorú, behatárolt elfoglaltságról van szó, nagyon oda kell figyelni arra, hogy hova lépsz, de ez a játék lényege. Két toronyház között kifeszített kötélen átsétáló kötéltáncos biztosan elképesztő szabadságot él meg, hatalmas teret lát maga körül, de nem lépkedhet akármerre. Ilyen a hegymászás is.

wer: Te mihez kötődsz? Zoli mondta a családját, amikor a halál lehetőségéről kérdeztem…

K. D.: Nem tudom, hogy a kötődés jó szó-e. Jobban szeretném, ha azt kérdeznéd, mi az, amit szeretek. Én a szeretésen keresztül határozom meg a viszonyokat. Szeretem a macskáimat, nem szívesen búcsúznék el tőlük. De nem birtoklom őket, inkább együtt lógunk, játszunk, beszélgetünk.

wer: A kötődés birtoklás?

K. D.: Ez határterület. Ha az a kötődés, hogy szeretem és fájna, ha nem lenne, de elengedem, akkor van néhány dolog, amihez kötődöm. De inkább az a fair, hogy elmondom, kiket, miket szeretek, és ennek milyen vonzatai vannak. De nem birtoklom őket, a macskáimat sem, de például a gyerekeimet sem szeretném birtokolni, ha lennének. Szeretném őket. És persze aggódnék is értük – talán – és nagyon kíváncsi lennék, hogy miket mutatnak majd, hogy kik ők… Én úgy értelmezem a kötődést, és azért taszít, mert azt jelenti számomra, hogy „nem tudom elfogadni, ha nincs úgy”. Ez nem tetszik. A fontos kapcsolatokat a szeretésen keresztül szeretném megragadni. A szüleimtől is ezt kaptam: nem adtak instrukciókat az életre vonatkozóan, és bátorítottak, hogy ez nem egy véletlen hanyagság, hanem azt akarják, hogy legyen meg a lehetőségem arra, hogy felfedezzem, számomra milyen a világ, ők pedig ott vannak, és szeretnek engem. Nem mondom, hogy ez a legkönnyebben járható út. Nekem kellett eldöntenem, mit akarok csinálni, hogyan szeretnék élni, hogy szeretek-e mosogatni például és minden mást. Amikor elköltöztem otthonról tizennyolc évesen a barátnőmmel, kipróbáltuk, hogy tíz napig nem mosogatunk. Aztán úgy döntöttünk, szeretnénk elmosogatni. A mai napig örömmel mosogatok. Ugyanígy, sosem volt receptem arra, hogy mivel kell foglalkozni húsz, harminc vagy harminchét évesen, amennyi most vagyok, hogy hogyan kell öregedni… Mivel semmire nincs kötelező receptem, folyamatosan felfedezőúton vagyok… Ennek ők – a szüleim – rakták le az alapjait. Megértettem, hogy ez nem egy szükségszerű árukapcsolás: hogy vagy szeretlek, de megmondom, hogy mit csinálj, vagy azt csinálsz, amit akarsz, de akkor nem szeretlek annyira, hanem lehet úgy nagyon szeretni, hogy közben nem adsz instrukciókat.

wer: Az a baj, hogy a kötődésben teszel egy jövőre vonatkozó ígéretet?

K. D.: Valami ilyesmi. Például a legtöbb házassági ígéretben azt ígérjük a másiknak, hogy ha nem foglak szeretni, akkor is szeretni foglak.

wer.: Nem tudom, ezt ígéred-e… Ilyet ráadásul nem is tudsz ígérni…

K. D.: Igen, szerintem is meg van cinkelve a játszma. Nem a házasság intézményével általában vagyok kritikus, hanem azzal a móddal, ahogy ez manapság prezentálja magát. Ez az ígéret ugyanis, hogy holnap is szeretni foglak akkor is, ha nem, tiszteletlenség. Szerintem a jó házasság az, ha azt mondom, hogy „ünnepeljük azt, hogy marhára szeretlek, és ha nem foglak szeretni, neked szólok először”. Vagyis azt ígérem, hogy mindig az lesz, ami tényleg van, és erre odafigyelek. Ráadásul a sikerre is akkor van a legtöbb esélyünk, ha azzal nézünk szembe, ami van, ha megosztjuk belső folyamatainkat, és ha elfogadom a kudarc lehetőségét is.

wer: Úgy érzem, szokatlanul kevés düh van benned…

K. D.: Azt gondolom, az emberek nagy részéből az váltja ki a dühöt, hogy a világ tele van bizonytalansággal, ők meg azt szeretnék, ha nem ilyen lenne. Számomra viszont a bizonytalanság nem egy negatív állapot. Nem tudom, hogy mi fog történni. Nem tudom, mi lesz az expedíciónk eredménye, de a szívemet-lelkemet beleadom. Ugyanezt tudnám ígérni a házasságban vagy a gyerekkel kapcsolatban. Nagyon szeretném szeretni, de nem tudom, mi lesz belőle. A bizonytalanság szerintem az élet természete, akármennyit ágálunk ellene. Ha nagyon kepesztesz, tudsz olyan struktúrákat létrehozni, amik korlátozzák a mozgásteredet, és egy időre kiszámíthatóbbá teszik a világot: a kitartó munka méltó büntetése a siker ebben az esetben. Csakhogy ilyenkor a világot alacsonyítom le a félelmeim szintjére, én viszont szeretnék felnőni a világ bizonytalanságához. Számomra az igazi felnőtté válás, ami egy útkeresés, éppen ez. Amit egy szülő vagy egy iskola adhat, az az, hogy elmondja, a világ bizonytalan, nekem sincsenek receptjeim, nincsenek veled szemben elvárásaim, itt vagyok és szeretlek, ha szükséged van rá, és válaszolok a kérdéseidre, ha szükséged van rá. Tudom, hogy ritkák az ilyen szülők és iskolák. Sajnos. Pedig nem is olyan bonyolult: Gyere, ha úgy érzed, és menj, csináld egyedül, ha úgy érzed!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése